Munkaügyi központban

A szécsényi melóval kapcsolatban máig sincs semmi előrelépés. Reggel a volt kolléganőm, B. hívott fél nyolc előtt (még javában aludtam, álmodtam is éppen - igaz, hogy rosszat, úgyhogy talán nem is baj, hogy felébredtem, de akkor is rossz volt hirtelen telefoncsörgésre ébredni), nem ebben az ügyben, de ez is szóba került. Kérdezte, mi újság, mondtam, hogy még semmi előrelépés Szécsényt illetően, és mondta, hogy még ő sem tud semmit. Pedig elvileg ő is ott fog dolgozni, azon a helyen, ahol én, csak egy másik programban. Aztán beszélgetésünk után B. felhívta őket, mert őt nem hagyta nyugodni a dolog, hogy mi lesz velünk. Ja, egyébként B. engem először a vezetékes telefonunkon hívott, de az pont lemerült, mert ez ilyen drótnélküli, úgyhogy végül is én hívtam fel őt mobilon. A vezetékest meg feltettem a töltőre, vagyis az állványára, ami töltő is egyben. A szécsényi beszélgetés után B. megint a vezetékesen hívott, ami persze nem töltődött fel addigra rendesen, így a beszélgetést még nem fejeztük be teljesen, mikor megint lemerült. B. már nem hívott vissza, és én sem akartam már hívni őt a mobilomról, mert mindig olyan sokat beszélünk.

Mindenesetre amíg le nem merült a telefon, B.-től megtudtam, hogy egyelőre Szécsényben semmi újság, nem tudják, hogy mi lesz és mikor. Szükség van a munkánkra elvileg, csak még nem tudják, hogy mikor valósulnak meg a dolgok. Úgyhogy nyugodtan jelentkezzek be a munkaügyi központba, a vezető szerint úgysem lehet visszadátumozni a szerződést. Ezért hát bosszús is lettem, mert akkor már november 15-én is bejelentkezhettem volna a munkaügyi központba, hiszen előtte való nap járt le a táppénzem. Így majdnem két hétre kiestem az ellátásból, pedig arra az időre is kaphattam volna a munkanélküli segélyt (most álláskeresési járadéknak hívják talán). Jól jött volna az a pénz nekem is! Nem vagyok olyan gazdag, hogy figyelmen kívül hagyhatnám az erre az időre járó pénzt. Elég jól kerestem, a segélyem sem lehet olyan rossz. És így a biztosítási jogviszonyom meg a szolgálati idő is megszakadt - nem tudom, pontosan hogy mondják ezt szaknyelven, de lényeg, hogy minden szempontból teljesen ellátatlan maradtam arra az időre. Csak azért, mert a minisztérium nem tudja aláírni a szerződést vagy mit. És mert nem mondták meg a szécsényiek, hogy jelentkezzek be nyugodtan, mert egyelőre nem lesz a melóból semmi. Remélem, tényleg összejön azért előbb-utóbb ez a munka, de jobb lenne, ha inkább csak januárban kellene kezdeni, mert a december már úgyis a karácsonyról szól.

Szóval bejelentkeztem a munkaügyi központba. Először telefonon hívtam fel az információt, merthogy az elszámolásos papírjaimat még nem kaptam meg a volt munkahelyemtől. De azt mondták, hogy az nem is feltétlenül kell, a táppénzről vigyek csak papírt. Mondjuk arról pont nincs, mert amit az orvosnál adtak, azt el kellett küldenem, így csak az van, amit az Államkincstár küldött, hogy mikor jár le a táppénzigényem. 11 óra felé értem oda, gyakorlatilag rögtön én következtem, szinte nem is kellett várakoznom (pedig azt hittem, sokat kell majd várni).

Az ügyintéző persze nagyon lenéző és pofátlan volt, mintha valami 4 osztályt végzett cigány emberrel beszélt volna. Miért kell ilyennek lenni, mikor lehet, hogy magasabb a végzettségem, mint neki? Meg egyébként is, bárki fordul hozzájuk, bármilyen végzettséggel és társadalmi háttérrel, kutya kötelességük lenne emberségesen bánni az ügyféllel! Aki emberekkel foglalkozik, az hogy lehet ennyire lekezelő? Persze nem is vártam mást, mert máskor sem nagyon tapasztaltam különb bánásmódot. De akkor hirtelen azt gondoltam, hogy kár volt ide jönni, ha csak ezt kapja az ember. Kívánom, hogy az ilyen ügyintézők is legyenek egyszer munkanélküliek, és kapják vissza azt, amit ők adtak! Ezért kár, hogy nem szociális munkások ügyfeleznek. Persze azok között is van mindenféle, de feltételezhető, hogy a főiskolán azért ragadt rájuk valami az emberséges szemléletből, a segítő attitűdből.

Aztán mikor kiderült, hogy én is dolgoztam a munkaügyi központban, csak a megyeiben, és az FSzH-nál (vagyis gyakorlatilag ugyanannál a nagy szervezetnél dolgoztunk), akkor talán kicsit megenyhült, hiszen mégiscsak kollégák voltunk valamikor. Mikor bejött Gy., egy kedves férfi ismerősöm a városi munkaügyi központból, aki egyszer majdnem talált nekem állást, hangosan köszöntem neki, hogy "Szia, Gy.!", és akkor már végre közvetlenebb lett a hangnem. Hivatalos ügyben jött Gy., de személyesebb témákra is sor került, meséltem neki a szécsényi viszontagságokról is. Megkérdezte, hogy vannak az állatkák, úgyhogy a végén, miután Gy. már elment, még akkor is a görényekről beszélgettünk a két ügyintézővel. :) És közben persze átváltott tegezésre, és nagyon kedves volt... Remélem, elszégyellte magát. A végén megkérdeztem, mielőtt elmentem, hogy akkor tegeződhetünk, ugye? Hát persze, ő legalábbis letegezett engem, tegeződjünk. Van-e kérdésem, köszönöm, nincs, sziasztok, szia, további jó munkát - akkor már ment a jópofizás, először meg úgy beszélt velem, mint egy kutyával. Hát, ilyen az élet. :)

Egyébként elég jól elmondott mindent a nő, amit tudnom kell a teendőkkel kapcsolatban. Egy csomó papírt kell még utólag bevinnem, holnap meg csoportos álláskeresési tanácsadásra megyek 10 órára. Buszjegyem meg már csak három van, és négy kellene, mert délután a volt kolléganőimmel lesz randevúm. Egyikük B., akivel remélhetőleg együtt dolgozhatunk majd Szécsényben, a másik pedig I., akinek a helyére B.-t felvették a GyES idejére, 3 évre; és I. egyelőre még jogviszonyban van a volt munkahelyünkkel, az FSzH-val. Igazából B. névnapját fogjuk ünnepelni, de amúgy is jó lesz, hogy a három sortárs együtt beszélgethet, pletyizhet, és nem szakadunk el egymástól.