2008. november 8., szombat

Szécsényi viszontagságok

Szóval Szécsényről.

Az első állásinterjú múlt hét csütörtökön volt. Mucika levitt autóval, így nem kellett busszal kínlódnom, 10 órára kellett mennem, és pont nem volt olyan busz, ami akkortájt ér oda. A pasi, aki interjúztatott, olyan velem egyidős lehetett. Ez meglepett. Eleinte nagyon tartózkodó és merev volt a srác, magázódtunk, de később megkért, hogy tegeződjünk, amit el is felejtett, de rászóltam, hogy "hé, már tegeződünk!" - persze nem ezekkel a szavakkal. :) Az eddigi pályafutásomról kérdezgetett, hogy pontosan miket csináltam eddig. Nem szeretem ezt a kérdést, mert az önéletrajzomban úgyis le van írva elég részletesen. Többet nem nagyon tudok mondani, a lényeg benne van. Amikor belelendültem a mondandómba, a srác mindig közbeszólt, mást kérdezett, és én nem tudtam rendesen befejezni, amit elkezdtem. Ez bosszantott kicsit. Aztán mondott pár dolgot a szervezetükről, amivel foglalkoznak, és a leendő munkámról pár szót. De valójában semmi konkrétat nem tudtam meg a leendő feladataimról. Megkérdeztem, van-e más jelentkező is, de nincs, én vagyok az egyetlen. Nem volt meghirdetve az állás, volt kolléganőm szólt nekem, és küldte el a szécsényieknek az önéletrajzomat. Ami tetszett a srácnak. Sajnos határozott idejű szerződés lenne csak, de a munkaidő kötetlen. Azt mondta, az sem probléma, hogy nem tudok vezetni, és bár mászkálós munka (települések között), majd megoldják. Ja, és kérdezte, hogy az adósságkezelés kiépítését vagy a rendszeres szociális segélyezettek együttműködési kötelezettségével kapcsolatos feladatokat szeretném-e inkább. Jó kérdés... Mindegy nekem, csak meló legyen. :) Korábban adósságkezelési tanácsadó képzés szervezése volt a munkám, így ez a terület talán közelebb áll hozzám, valószínűleg ezt fogom megkapni (ha egyáltalán...). Mondta, hogy a jövő héten (ami a mostani hét) még egy interjúra kell mennem, amikor már a főnökséggel is találkozok. Küld majd e-mailben anyagokat a szervezet tevékenységeiről, azokat nézzem át; illetve e-mailben is küldjem el neki az önéletrajzomat. Az interjú időpontjáról pedig majd értesít.

Az e-mailt a "tanulnivalóval" megkaptam, önéletrajzot küldtem kétfélét is, de még arról sem kaptam visszajelzést, hogy megkapta-e. Vártam az interjúról az értesítést, vártam, vártam, vártam... Közben meg persze depiztem. Tanulni persze sehogy nem esett jól. A szociális részt, ami engem érint, a feléig elolvastam, kiemeltem belőle a lényeget (sajnos csak a számítógépen, mert nyomtatónk nincs), de tovább nem jutottam. Úgy gondoltam, hogy majd akkor fekszek neki, ha már tudom, mikorra kell mennem. 1-2 nap alatt az összes anyaggal lehet végezni. Teltek a napok, ismét eljött a csütörtök, és még mindig nem szólt a srác. Mit tegyek, zaklassam én őt, mikor neki kellene szólnia? Nagy nehezen rászántam magamat egy e-mailre még reggelről. Már csak egy nap van hátra a hétből (a péntek), ideje lenne tudni valamit. Egész hamar válaszolt, és azt írta, hogy ma jön a hölgy, akivel beszélnem kell, tehát mára tegyem magam szabaddá. Hát köszönöm... Ilyet mondani egy hölgynek! :) Persze hajat még nem mostam, rettenetes állapotban volt a fejem, mert kifejezetten az interjúra akartam megmosni. Szőrtelenítés persze semmi, pedig nejlonzoknihoz a szőrös lábszár nem mutat túl jól. :) Kaja otthon semmi, amit az útra vihetnék, pedig még nem is reggeliztem. Ez reggel 9 óra felé történt. Hogy jutok el én még ma Szécsénybe? Szerencsére azt írta a srác, hogy akár délután is mehetek, ott lesz a hölgy egész nap. De majd szólnak telefonon addig mindenképpen. Megírta biztonság kedvéért a kolléganője telefonszámát. Aztán elsírtam magamat... Kétségbeesve hívtam Mucikát, hogy mi a francot csinálnak ezek velem, hogy hogy képesek az utolsó pillanatban szólni, és még nem is tanultam semmit! Mikor kicsit megnyugodtam, rohamtempóban lezuhanyoztam, megmostam a hajamat (borotválkozásra már nem szakítottam időt), a mobiltelefont vittem a fürdőbe meg mindenhová magammal.

Szintén rohamtempóban elkezdtem tanulni. Egész jól is haladtam, de a telefonhívást hiába vártam, ahogy az órák teltek. Hát mondom, ez egyre jobb, mikor jutok én le Szécsénybe... Kb. másfél óra csak oda az út mindennel együtt. Megint mit csináljak, pofátlanul hívjam fel én őket, mikor megígérték, hogy mindenféleképpen hívnak? Itt ültem a számítógép előtt csaknem teljesen haptákba vágva, kiöltözve, és csak vártam, csak vártam, csak vártam. Dél körül már nem bírtam tovább, nem akartam este menni Szécsénybe, felhívtam a kapott telefonszámot. Azt hittem, azt hívom, akivel majd találkoznom kell, de nem ő volt, hanem a srác egyik munkatársa. Azt mondta, azért nem hívott, mert nem jött el mégsem a hölgy, akivel találkoznom kellett volna. És miért nem tudtak ideszólni, hogy ne készüljek?! A srác azt mondta, ma kell mennem. Mikor kiderült, hogy nem jön a hölgy, miért nem tudott valaki szólni, hogy a mai napra már tárgytalan a dolog? Jó, hogy így kommunikálnak egymással, meg persze velem is... Még régen, miután legelőször telefonáltunk, amikor először beszéltünk a melóról, akkor is ígért egy e-mailt, akkor sem küldte. Most megígérte, hogy értesít az interjúról, de nem értesített, nekem kellett keresnem őt. Aztán megígérte, hogy még aznap biztosan megkeresnek, de nem kerestek. Mit ne mondjak, elég döcögősen indul a dolog... Persze bosszankodtam, ugyanakkor egy kő is legördült a szívemről, hogy egy időre megúszom az interjút, és lesz még időm felkészülni. Ja, akivel beszéltem most telefonon, azt mondta, hogy legkésőbb jövő hétfőn hív, és valószínűleg kedden kell mennem. De egy nappal előtte szól mindenképpen. Nagyon kíváncsi vagyok rá...

Közben megint kiolvastam egy könyvet, Pierre La Mure-tól a Moulin Rouge-t, Henri de Toulouse-Lautrec életregényét. A mostani depis időszakom kezdetével kb. egy időben kezdtem olvasni ezt a könyvet, a hajnali ébredéseim idején, álmosan, és talán ezért is tudtam olyan nehezen ráhangolódni. Nagyon unalmasnak találtam az elejét, azt gondoltam, hogy ezért a könyvért egy fillért is kár volt kiadni. De aztán valahogy beindultak az események, és bár itt-ott később is kissé vontatott volt a történet, összességében véve tetszett a könyv. Érdekes volt annyi híres festő és más művész nevével találkozni a történetben, és közvetve róluk is olvasni. Furcsa volt a sok francia név, még fejben kiejteni sem tudtam őket, nem még megjegyezni, hogy ki kicsoda... :) Sajnáltam, mikor vége lett a könyvnek, ezt is szívesen olvastam volna még, itt is teljesen "összebarátkoztam" a főszereplővel. Ha frissebben és több odafigyeléssel tudtam volna olvasni, biztosan még jobban tetszett volna ez a regény. Igazából azért vettem meg ezt a könyvet annak idején, mert korábban már olvastam ugyanettől a szerzőtől a Mona Lisa magánéletét, és az nagyon tetszett. Jó volt visszamenni abba a korba, belepillantani a híres modell mindennapjaiba, életébe; illetve jó volt egy másik eseményszálon a festőjét, Leonardo da Vincit kicsit más szemszögből is megismerni, mint ami a köztudatban él róla. Ajánlom mindenkinek, aki nem valami pörgős sikerkönyvet, hanem tartalmas kikapcsolódást keres.

4 megjegyzés:

Edit írta...

Szia Fauna!
Néha be szoktam nézni Hozzád - utólagos engedelmeddel.

A könyvet, amiről írsz én már nagyon régen olvastam és rám nagy hatást gyakorolt - azóta is egyik kedvencem. Az oka valószínűleg az, hogy én születésem óta egy rossz lábbal évek (csípőficam) és nagyon meg tudtam érteni a főszereplő gondjait! Nem egy vidám olvasmány, ezért depis időszakban nem ajánlom!

KenFolett az idők végezetéig c. könyve viszont teljes mértékben elnyerte a tetszésemet!! Én is úgy voltam vele, hogy szinte hiányoztak a szereplők, amikor vége lett!

Az állásinterjút vedd kicsit könnyedebben, mert a másik fél is megérzi, ha nagyon görcsölsz és ez nem pozitívum a döntésnél!
Szép hétvégét: Labeo

Fauna írta...

Örülök, hogy megtaláltál, és hogy olvasol is!
Én is csípőficammal születtem, kengyelben kellett lennem nagyon-nagyon sokáig, és anyukám mesélte, hogy mennyire sajnált engem, amiért nem mozoghattam szabadon, mint más babák. Szerencsére erre persze nem emlékezhetek. De ezért volt az, hogy én sokkal hamarabb beszéltem, mint jártam. Még csak gyerekkocsiban tologatott anyukám, a szám meg már be nem állt... :)
Az állásinterjún szerintem nem látszott rajtam a szorongás, elég magabiztosnak tudom magam mutatni, még ha belül nem is egészen ezt érzem. És mivel én vagyok az egyetlen jelölt, annyira nem is félek. :) Persze még bármi közbejöhet, de eddig állítólag mindenkinek tetszett az önéletrajzom is.

Borderline Anikó írta...

Ronda dolog így viselkedni embertársainkkal. Állattársainkkal is! Ha valamit megígérünk, azt be is kell tartanunk! Ha mégsem sikerül, az a minimum, hogy bocsánatot kérek!
Nem tudom hogy fogsz együtt dolgozni egy ilyen megbízhatatlan emberrel. Remélem csak véletlen volt eddigi viselkedése!
Nagyon örülök, hogy jobban érzed magad! Már hiányoltalak!
Pusszancs!

Fauna írta...

Én is remélem, hogy a kezdeti buktatók ellenére a későbbiekben zökkenőmentes lesz a munka. Ha meg mégsem, akkor is legfeljebb 6 és fél hónapot kell kibírnom. Ha több lesz (ha valamilyen más programhoz tudnék ennek letelte után csatlakozni), az annak lesz köszönhető, hogy elégedettek a munkámmal, és akkor valószínűleg én is elégedett leszek velük.