Egy borús nap

Nagyon ronda reggelre sikerült ma ébrednem, olyan borús az ég, hogy alig látok, a varráshoz fel kellett kapcsolnom az asztali lámpát. Az eső is esett valamikor, vizesek a járdák.

Ráadásul már reggel 5-kor fel kellett kelnem, holott amúgy 8 óra felé szoktam. Anyunak még tegnap megígértem, hogy kiküldöm neki Gáborral a fotópapírt, hogy nyomtattathasson magának igazolványképet egy álláspályázathoz. Persze ezt is elfelejtettem, és már csak késő este jutott eszembe, tizenegy óra felé. Elkezdtem keresni, de Mucika (=Gábor, bár ezt már írtam), mindjárt megszólt, hogy előbb is eszembe juthatott volna. Végül is igaza van, de akkor már késő bánat volt ezen keseregni. Abbahagytam a keresést; bár mondta, hogy kereshetem azért, ha gondolom, de tényleg nem akartam már ezzel zavarni, ő minden nap ötkor kel. Meg persze volt bennem egy kis dac is, amiért rám szólt. :) Így én is beállítottam az ébresztőt hajnali ötre, hogy majd reggel folytatom a keresést, hiszen megígértem anyunak. Persze nem találtam meg a papírt, pedig gyakorlatilag mindenhol néztem, ahol lehet, pici a lakás, nem "bújhat el" nagyon. Néhány dobozban még mindig benne vannak a holmijaim, amit előző munkahelyemről hoztam (írószerek, irodaszerek), ott nem nyálaztam át mindent. Tele volt amúgy is porral meg elpusztult légyfélékkel. :) Időm sem lett volna sok, mert Gábor 5:25-kor indul itthonról. Úgyhogy fogalmam nincs, hol lehet az a hülye papír, tényleg lehet valamelyik dobozban is, mert utoljára még a munkahelyemen nyomtattam rá magamnak egy igazolványképet. Bűntudatosan felhívtam anyut, hogy sajnos nincs meg... Persze nem akkor rögtön reggel. :) Bár még lehet, hogy otthon voltak - de eléggé meglepődtek volna azon, hogy hajnalban ki keresheti őket. Újságot hordanak apuval minden reggel, fél hat körül indulnak.

Sajnos ha felkelek, én már nem tudok visszaaludni, úgyhogy csak szomorkodom reggel óta a ronda idő miatt. Fény nélkül hogy lehet élni? Nagyon szomorú most a hangulatom, nehezen viselem. Sajnálom azt is, hogy ha összejön a meló Szécsényben, akkor nem lehetek itthon, pedig jó volt addig aludni, ameddig akarok, azt csinálni, amit akarok, és a felmentési idő meg a passzív táppénz alatt ezért még pénzt is kaptam. Amikor meg itthon voltam 4 hónapig, akkor meg a fene evett meg, hogy itt vagyok egyedül bezárva a négy fal közé, és hogy utálok itthon lenni, dolgozni akarok menni. Hát semmi sem jó? Ilyenkor utálom magamat. Annyira instabil vagyok lelkileg, és bár nem súlyosak a problámáim, mégis "fogyatékosnak" érzem magamat, és szeretnék olyan lenni, mint a normális emberek. Unom a depressziót, szeretnék gyógyszer nélkül is normális életet élni, mint bárki más. Most nem szedek semmit, csak gyógynövényekből készült altatót - de nem sokat használ, mert pl. ma éjszaka álmomban egész végig azt a hülye fotópapírt kerestem. :D De tényleg, az agyam rákattan valamire, és még éjszaka, alvás közben is azt csinálom. Ezt is nagyon utálom, nagyon fárasztó.

Egyébként nem is vagyok nagyon álmos, nem okoz gondot számomra a korán kelés, és ha nem kell semmi megerőltetőt csinálnom, nem érzem magam fáradtnak napközben ilyenkor sem. Nem vagyok az a délig alvó fajta, hétvégén is a 9 órai ébredés a legkésőbbi számomra.

Már voltam a pékségben, vettem zsömlét holnapra, mert mennem kell a táppénz miatt kontrollra, és oda három napi hideg élelemmel kell menni... Legutóbb nem így tettem, meg is volt az eredménye, már teljesen kikészített az éhség, de még jobban a tikkasztó szomjúság, mire egy óra felé hazaértem, reggel háromnegyed héttől. :( Persze a rendelőben talán ha két percet töltöttem. Na de ezen kár morognom, változtatni nem lehet az egészségügyi rendszeren csak úgy... Vettem a pékségben egy mazsolás kalácsot is, majdnem mindet meg is ettem már. Finom friss, és ilyenkor még a külseje sem száraz. Máskor késő délután vettem mindig, olyankor már a belseje sem az igazi. [A képen nem az én mazsolás kalácsom van, nem is így nézett ki, de a neten ez volt a leggusztusosabb. :)]

Na most már jó sokat írtam a semmiről, úgyhogy abba is hagyom. Biztosan folytatom még a mai nap folyamán... :)

Kiolvastam :(

Tegnap sajnos kiolvastam Az idők végezetéig című könyvemet. :( Több, mint 1000 oldal a könyv, és így persze a szereplők már annyira hozzám nőttek, hogy szinte hiányoznak. Már-már úgy gondolok, rájuk, mint ismerősökre, akik sokáig velem voltak, megismertem, megszerettem őket, követtem életük alakulását, törődtem velük - most pedig elveszítettem őket. Sokszor eszembe jutnak, és sajnálom, hogy nem lehetnek velem. De legalább megint több időm lesz varrni a gyümölcsös gobimat. :) Amúgy olvastam néhány elég negatív véleményt is a könyvről, és bár talán tényleg nem annyira ütős, mint az első rész, A katedrális, de azért ezt is szívesen olvastam. Néhol picit vontatott volt az esemény, az ízlésemhez mérten kicsit sok volt benne a politikai csatározás, és kevesebb a szerelmi szál. Egyébként kedvenceim nem is a főszereplők voltak, hanem egy mellékág szereplői, Gwenda és Wulfric. :)

Egy olvasói kritika szerint nem elég korhű a könyv, és - lehet, hogy ezután inkább már csak bebeszéltem magamnak? - néha nekem is feltűnt, hogy az akkori emberek (az 1300-as években játszódik a történet) még nem lehettek ennyire felvilágosultak - de talán éppen ez volt benne az érdekes. Újító szellemek végül is minden korban voltak, vannak. Egy sikeres regény nem szólhat maradi, vaskalapos emberekről. :) De azért kétkedve fogadtam a "feminista" Caris (főszereplő) néhány dolgát, mint pl. azt, hogy nem akar férjhez menni, mert neki ne parancsoljon egy férfi, nem akar gyereket, hogy ne kelljen egész életének arról szólnia, hogy kiszolgáljon másokat. A 14. században?... Ennek ellenére Caris egész életét mások kiszolgálásának szentelte, mert a betegek gyógyításán fáradozott egész életében, ez lett a küldetése, önként vállalt hivatása. Erre az ellentmondásra csak most jöttem rá, blogírás közben. Na mindegy, összességében azért jó könyv volt, jól megírva.

Húgom utazása tegnap egészen egyszerűen megoldódott: unokatestvérem a besztercei buszmegállóhoz ment értük az autójával, és hazavitte őket Pintérre, már öt órakor otthon voltak (húgomnak maradt egy egész órája a készülődésre a 18:05-kor induló buszig). Unokatestvérem a feleségével volt az autóban, és ilyen kisteherautójuk van, tehát az utastérben csak két ember fér el, így anyu meg a húgom hátul a "dobozban" (nem ismerem az autós szakszavakat) félig ülve, félig guggolva, erősen kapaszkodva utaztak. :) De pszt, ezt ne tudja meg senki, mert természetesen tilos ott hátul utazni. :D

Ma azon kívül, hogy a mosást megint több alkalommal bent felejtettem a mosógépben (az utolsót órákra), a teafőzőt is úgy felejtettem... Lehet, hogy az is órákig volt bekapcsolva fölöslegesen. :) A tea mindenesetre jól kihűlt közben... :)

És végül a nap híre: a kanárim megint elkezdett énekelni! Már jó ideje nem csinálta ezt. Talán a vedlés miatt, erre tudok gondolni. De ezek szerint megint jól van, ha újra énekel. Úgy örülök! :) A képen nem ő van, a képen látható már nem él, a most élőről meg nincs kép. :)

Olyan furcsa nekem a blogban, hogy a bejegyzés idejéhez 10:51-et ír. Igaz, hogy akkor kezdtem el, vagy akkor lőttem ki elsőnek, de egész nap módosítgatom. :) És így félrevezető lehet. Na mindegy, bele kell törődnöm. :) A National Geographic Picture of the Day cuccom oldalt, lent, nem cseréli naponta képeket, ahogyan az pedig illene a nap képéhez. :( Hogy ez is mitől lehet?...

Egy nyugis vasárnap

Próbálom csinosítgatni a blogomat. Egyelőre csak a fejlécbe tettem fel ezt a fotót rólam és a páromról, Gáborról (3 éve élünk egy fedél alatt).

Amúgy nyugis vasárnapi nap volt a mai, annyi "érdekes" történt, hogy átmentünk a nagymamámhoz (anyu édesanyja) és nagynénémhez (anyu nővére) majdnem a szomszédba (nagybátyám él még velük, csak ő nem volt otthon), mert anyu és a húgom is most jöttek ki hozzájuk. És azért érdekes ez a dolog, mert tőlünk egy percre laknak mamámék, mégis alig megyünk át hozzájuk. Mamám azért már elég idős, és elég nehéz természete van, ezért nem nagyon szeretünk hozzá menni. Amikor ott vagyunk, nem is olyan vészes, főleg, ha jó a kedve, de anyut és nagynénémet állandóan fúrja, mindig haragban vannak, nem könnyű vele együtt élni. De most egész jól éreztem magam. Ha nagynéném - akit nenének hívok - is ott van, akkor mindig jobb a hangulat. Ő közvetlenebb, vidámabb, jól lehet vele beszélgetni - pedig neki is rengeteg gondja van. Unokatestvérem sajnos nagyon sokat betegeskedik, és ez (is) felőrli neném idegeit (amellett, hogy mamámmal kell együtt laknia).

A látogatás vége volt a legviccesebb, mert a húgom ilyenkor a 18:40-es busszal megy vissza Salgótarjánból Budapestre (ott él és dolgozik), és ahhoz a 18:05-kor induló helyijárattal kell elmennie anyuéktól, akik a város másik végén laknak. És csak fél ötkor kaptak észbe, hogy már ennyi az idő. Tehát Besztercéről, ahol mi és mamámék lakunk, be kellett jutniuk a városközpontba, hogy a 16:55-kor induló helyijárati buszt elérjék, ami Pintértelepre megy, ahol anyuék laknak - mint írtam, a város másik végében. Valami kivételes szerencse kellett volna, hogy elérjenek egy buszt, ami éppen akkor indul Besztercéről, ahhoz, hogy elérjék azt a buszt, ami a városközpontból megy Pintérre, ahhoz, hogy húgom elérje azt, ami visszafelé megy Pintérről a városközpontba, ahhoz, hogy elérje a pesti buszt... :) Még nem tudom, mi történt, de mindjárt felhívom már őket. Egy kis városban sem egyszerű az élet... :)

Egyébként úgy volt, hogy átjönnek anyuék a húgommal hozzánk is (hozzánk ritkábban jönnek, mint mamámékhoz...), Mucika (=Gábor) egész nap takarított, én rendet raktam, megírtam anyunak egy önéletrajzot és egy motivációs levelet (ő is munkanélküli sajnos), direkt kivettük a görénykéket, hogy megnézhessék és megsimogathassák őket - de a fentiek ismeretében ez persze már nem jött össze. Nem baj, takarítani azért kell néha (én nem vagyok egy rendszerető ember). :) De a göriknek biztos jó lett volna, ha látogatók jönnek hozzájuk, mert szívesen barátkoznak az emberekkel. Amikor nyaralni voltunk tavaly, anyu látta el őket (igaz, akkor még csak ketten voltak), és egészen jól kijöttek egymással.

Mikor hazaértünk, elindítottam egy mosást. Persze el is felejtettem azóta... Rendszeresen bent felejtem a ruhákat a mosógépben, és csak órák múlva jut eszembe. :)

Ja, és még egy szokatlan esemény történt: reggel együtt mentünk bevásárolni (ez is elég ritkán van, általában a párom végzi, főleg, ha nem kell sok dolgot venni, csak kenyeret, vagy esetleg felvágottat magának), és utána együtt csináltunk reggelit, mégpedig melegszendvicset. Ez - együtt reggelit készíteni - olyan ritka dolog nálunk, mint az a bizonyos fehér holló. Nem vagyunk egyiken sem egy nagy konyhatündérek, még akkor inkább Mucika az kettőnk közül, tiszta szégyen... :) Jól kiszáradtak a szendvicsek, kb. kőkemények lettek, de az ízük azért jó volt.

Most megyek már kiszedni a ruhákat, aztán talán még bütykölök egy kicsit a blogom kinézetével.

Legelső bejegyzésem

Ma létrehoztam ezt a blogot. Még nem tudom, milyen lesz, miről fog szólni. Valószínűleg mindenféléről, ami éppen az eszembe jut. Nem hiszem, hogy létre tudnék hozni egy tematikus blogot, mert nincs az életemben egy jelentősebb, kiemelkedő téma. :) Ha tini lennék, biztosan a pasikról írnék... :) Jelenleg azonban páromon kívül nincs más pasi az életemben. Hacsak Norbit és Bercit annak nem vesszük. :) Ő a két görényünk. A harmadik pedig Kata, de ő nem pasi. :)

Akkor mára ennyi, majd holnap folytatom, most megyek nézni a Megasztárt. Bár nem köt le túlzottam, úgyhogy szerintem olvasni is fogok közben (most a Katedrális folytatását, Az idők végezetéig című könyvet olvasom).

Varrni is kellene a gyümölcsös gobimat, mert így sosem leszek készen - de az a baj, hogy már csak a sötétbarna színből van hátra, az a háttér egyik színe, és elég uncsi mindig ugyanazzal a fonallal varrni az egyenes sorokat. Pedig már nincs sok hátra... Mutatok róla egy képet, ettől kicsivel már több van készen. A másik fotó ugye a könyv, a Megasztárról nem találtam jó képet a neten. Csak hogy "képesebb" legyen a blog, ne csak azok az unalmas betűk legyenek benne... :)