

2007-ben (januárban) átszervezés miatt sajnos áthelyeztek egy másik, országos hatáskörű szervezethez, budapesti központtal (a főosztályunk és minden új munkatársam Budapesten dolgozott). Mi ketten helyileg maradtunk Salgótarjánban - mi ketten, akik hasonló feladatot végeztünk. Így kvázi távmunkában dolgoztunk, de a főnököm még így távolról is kiakasztott, mert a szakmában olyan rossz híre van, hogy ihaj. Az a nő egy terrorista, szinte mindenki retteg tőle, több alkalommal is rúgták már ki a stílusa miatt, de valahogy mégis mindig talált egy újabb zsíros állást (nagy a gyanú, hogy egy miniszter a pártfogója). Egy szó mint száz, ez a tudat, hogy ezzel a nővel kell együtt dolgoznom, kiverte nálam a biztosítékot. De még az is megviselt, hogy épületen belül másik irodába kellett költöznöm... Nem másik városba, nem a városon belül máshová - csak ugyanazon épületen belül egy másik irodába. :) Kb. 9 hónapig megint szedtem a gyógyszert, aztán megpróbáltam megint letenni (6-8 hónapig tart egy-egy depressziós időszak).
Aztán 2007 október végén-november elején másik épületbe, egy másik salgótarjáni szervezethez, más emberek közé kellett költöznünk (mármint persze nem lakni, hanem dolgozni), el kellett hagynom azt a helyet, azokat az embereket, ahol és akik között 3 évig otthon éreztem magamat. Kiborultam, a meló is eszméletlen sok és minden tekintetben megterhelő volt akkoriban, és odáig jutottam, hogy kész, vége, nem csinálom tovább, felmondok. Még az osztályvezető-helyettesnek is elmondtam ezt. Erről a drasztikus útról többen akartak letéríteni, de nagyon elhatároztam magam. Végül párom sokkterápiával gyógyított meg, bár szar érzés volt. Minősíthetetlenül ordított velem, abszolút nem volt megértő, de lényegében hatott. Maradtam azon a rettentő munkahelyen, pedig azt gondoltam, nekem az egészségem fontosabb, mint egy borzalmas hely. De valahogy csak én láttam így... Na mindegy, nem tudom, kinek volt igaza. Mindenesetre újra szednem kellett a gyógyszert, 2007 decemberétől. De legalább el tudtam viselni valahogy a "hőn szeretett" munkámat, "hőn szeretett" főnökasszonyomat. Egyébként javult is a helyzet valamelyest, mert akkortól már jóformán nem is kellett a főnökömmel érintkeznem, csak a helyettesével. De ha mégis beszéltünk, még ha csak telefonon is, a sírógörcs mindig rám jött (a gyógyszer ellenére).
Már 2008 februárjában kiderült, hogy a továbbiakban a budapestiek nem fognak igényt tartani a salgótarjániak munkájára. Azt akarták, hogy mi mondjunk fel, de mi kitartottunk, amíg lehetett - és csaknem fél évig tartott, míg kitalálták, milyen módon tudnak tőlünk megszabadulni. Persze előtte ígértek szép szavakkal fűt-fát, természetesen egyik ígéretből sem lett semmi. Júniusban közölték velünk, hogy július 1-jétől munkavégzésünk helye Budapest. Ha nem fogadjuk el, akkor kalap, kabát. Egyiken sem tudtunk elvállalni a bejárást St.-ból Bp.-re, és természetesen a költözést sem. Persze engem nem is tartóztattak. Hónapok óta fúrtak, hogy önként menjek el, de ez nem jött össze nekik. 3 hónap felmentési időt kaptam. Júliusban abbahagytam a gyógyszert, már nem volt rá szükségem, hiszen megszabadultam attól a boszorkánytól.
Kicsit elkanyarodtam a témától, csak azt akartam példázni, hogy milyen előzményekkel kerültem ismét ebbe a depressziós epizódba, hogy milyen hatással vannak rám a változások. Egyszer már majdnem elveszítettem a munkámat (fel akartam mondani) a betegségem miatt, nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Kell nekem ez a szécsényi munka, mert éppen most telik le a passzív táppénzem. Igaz, csak 6-7 hónapig fog tartani, ha megkapom, mert ez csak ilyen határozott idejű meló lesz, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Salgótarjánban nincs sok választási lehetősége egy szociális szakembernek (sem). Lám, most is csak Szécsényben kaphatok lehetőséget, és ott sem valódi státuszt (ami nálam a közalkalmazotti jogviszonyt jelentené - bár egy és háromnegyed évig most köztisztviselő voltam, és így szerencsére elég sok pénzt tudtunk párommal félretenni).

A gyümölcsös gobimat pár napja befejeztem, holnap ezt is mutatom.
2 megjegyzés:
Szió!
Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a nehezen leírható történetet!
Nagyon erős vagy, mert mindig talpra tudsz állni! Ezt kevesen mondhatják el magukról!
Pusszancs: tapi
Inkább pont az a baj, hogy egy nem súlyos depressziót magamtól nem tudok leküzdeni, és minden kisebb dolog miatt visszaesek. :( De nagyon kedves tőled, hogy te így látod, és biztatsz!
Megjegyzés küldése