Depresszióm története

Hosszú idő óta először érzem, hogy vagyok olyan állapotban, van annyi lelkierőm, hogy ismét írjak a blogba. Elkezdtem ismét szedni a gyógyszert, még csak felet szedek belőle, de már egész jól vagyok. Jó érzés, hogy kezdek megint normális lenni!

Akkor kezdődött, amikor múlt hét csütörtökön Szécsénybe (a képen a szécsényi "ferde torony" látható) kellett mennem állásinterjúra. Illetve már azelőtt is sejtettem, kezdtem érezni, hogy ennek nem lesz jó vége, mert az új dolgok sajnos mindig ilyen hatással vannak rám. Bepánikolok, előjön a depresszióm. Félek az új dolgoktól, szeretem a megszokottat. Egyre többet rágódtam a dolgon, és ezzel szinte magam idéztem elő a bajt. Tudom, hogy ez van, de nem érzek magamban erőt, hogy legyőzzem. Amikor már sem enni, sem aludni nem tudok, akkor tudom, hogy baj van. Nem voltam sosem jó alvó, de az étvágyammal nem volt gond 2004 óta, amióta elkezdtem a paroxetint szedni (ez a hatóanyag neve, nem a gyógyszeré). Kivéve, amikor hosszabb-rövidebb idő után előjöttek újra a depressziós időszakok. Akkor nagyon rossz volt minden, egyszer egy-két hét alatt simán lement rólam 5 kiló (aminek sajnos csaknem többszörösét híztam aztán vissza).

2004-ben hosszú munkanélküliség után sikerült végre elhelyezkednem, és akkor nagyon hamar előjött megint a depresszióm (megint, mert már azelőtt is kezeltek, szedtem gyógyszert, csak kicsit más jellegűt, mint a későbbiekben). Pedig ott igazán jó helyem volt. Közben magánéleti problémáim voltak, de kicsit több, mint egy év után le tudtam tenni a gyógyszert, és nem is hiányzott egyáltalán. Megtaláltam a helyem, megtaláltam önmagam, olyan munkám volt, amit ideálisnak mondhattam, ahol úgy éreztem, kiteljesedhetek, ahol éreztem, hogy megbecsülik a munkámat (a képen az akkori munkahelyem).

2007-ben (januárban) átszervezés miatt sajnos áthelyeztek egy másik, országos hatáskörű szervezethez, budapesti központtal (a főosztályunk és minden új munkatársam Budapesten dolgozott). Mi ketten helyileg maradtunk Salgótarjánban - mi ketten, akik hasonló feladatot végeztünk. Így kvázi távmunkában dolgoztunk, de a főnököm még így távolról is kiakasztott, mert a szakmában olyan rossz híre van, hogy ihaj. Az a nő egy terrorista, szinte mindenki retteg tőle, több alkalommal is rúgták már ki a stílusa miatt, de valahogy mégis mindig talált egy újabb zsíros állást (nagy a gyanú, hogy egy miniszter a pártfogója). Egy szó mint száz, ez a tudat, hogy ezzel a nővel kell együtt dolgoznom, kiverte nálam a biztosítékot. De még az is megviselt, hogy épületen belül másik irodába kellett költöznöm... Nem másik városba, nem a városon belül máshová - csak ugyanazon épületen belül egy másik irodába. :) Kb. 9 hónapig megint szedtem a gyógyszert, aztán megpróbáltam megint letenni (6-8 hónapig tart egy-egy depressziós időszak).

Aztán 2007 október végén-november elején másik épületbe, egy másik salgótarjáni szervezethez, más emberek közé kellett költöznünk (mármint persze nem lakni, hanem dolgozni), el kellett hagynom azt a helyet, azokat az embereket, ahol és akik között 3 évig otthon éreztem magamat. Kiborultam, a meló is eszméletlen sok és minden tekintetben megterhelő volt akkoriban, és odáig jutottam, hogy kész, vége, nem csinálom tovább, felmondok. Még az osztályvezető-helyettesnek is elmondtam ezt. Erről a drasztikus útról többen akartak letéríteni, de nagyon elhatároztam magam. Végül párom sokkterápiával gyógyított meg, bár szar érzés volt. Minősíthetetlenül ordított velem, abszolút nem volt megértő, de lényegében hatott. Maradtam azon a rettentő munkahelyen, pedig azt gondoltam, nekem az egészségem fontosabb, mint egy borzalmas hely. De valahogy csak én láttam így... Na mindegy, nem tudom, kinek volt igaza. Mindenesetre újra szednem kellett a gyógyszert, 2007 decemberétől. De legalább el tudtam viselni valahogy a "hőn szeretett" munkámat, "hőn szeretett" főnökasszonyomat. Egyébként javult is a helyzet valamelyest, mert akkortól már jóformán nem is kellett a főnökömmel érintkeznem, csak a helyettesével. De ha mégis beszéltünk, még ha csak telefonon is, a sírógörcs mindig rám jött (a gyógyszer ellenére).

Már 2008 februárjában kiderült, hogy a továbbiakban a budapestiek nem fognak igényt tartani a salgótarjániak munkájára. Azt akarták, hogy mi mondjunk fel, de mi kitartottunk, amíg lehetett - és csaknem fél évig tartott, míg kitalálták, milyen módon tudnak tőlünk megszabadulni. Persze előtte ígértek szép szavakkal fűt-fát, természetesen egyik ígéretből sem lett semmi. Júniusban közölték velünk, hogy július 1-jétől munkavégzésünk helye Budapest. Ha nem fogadjuk el, akkor kalap, kabát. Egyiken sem tudtunk elvállalni a bejárást St.-ból Bp.-re, és természetesen a költözést sem. Persze engem nem is tartóztattak. Hónapok óta fúrtak, hogy önként menjek el, de ez nem jött össze nekik. 3 hónap felmentési időt kaptam. Júliusban abbahagytam a gyógyszert, már nem volt rá szükségem, hiszen megszabadultam attól a boszorkánytól.

Kicsit elkanyarodtam a témától, csak azt akartam példázni, hogy milyen előzményekkel kerültem ismét ebbe a depressziós epizódba, hogy milyen hatással vannak rám a változások. Egyszer már majdnem elveszítettem a munkámat (fel akartam mondani) a betegségem miatt, nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Kell nekem ez a szécsényi munka, mert éppen most telik le a passzív táppénzem. Igaz, csak 6-7 hónapig fog tartani, ha megkapom, mert ez csak ilyen határozott idejű meló lesz, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Salgótarjánban nincs sok választási lehetősége egy szociális szakembernek (sem). Lám, most is csak Szécsényben kaphatok lehetőséget, és ott sem valódi státuszt (ami nálam a közalkalmazotti jogviszonyt jelentené - bár egy és háromnegyed évig most köztisztviselő voltam, és így szerencsére elég sok pénzt tudtunk párommal félretenni).

Akkor a szécsényi fejleményekről most már nem írok, késő van, majd holnap folytatom. Most néznem kell A férfi fán terem című sorozatot. Ezt együtt szoktuk nézni Mucikával, őt is érdekli. :)

A gyümölcsös gobimat pár napja befejeztem, holnap ezt is mutatom.