Hotdogos játék

A HotDogon nyereményjátékot hirdettek, egy Nintendo Wii játékkonzolt, vagy iPod Shuffle-t lehet nyerni. Ehhez csak azt kell tennem, hogy ajánlom az oldal egy bizonyos általam kiválasztott témakörének cikkeit az alábbi doboz segítségével. Én a Szex és szerelem témakört választottam.



Először nagyon nem akart sikerülni, mert a dobozka alja nem látszott, tehát a lenti cikkek címei lemaradtak, és nem lehetett görgetni. Végül azonban addig ügyeskedtem a html-kóddal, míg sikerült megcsinálnom a görgetést. Google a barátom. :) Most nagyon sokat segített.

Ui.: Most vettem észre (2009. április 20.), hogy a dobozka időközben elromlott. Nem tudom, mi lett vele, de nem annak kellene ott lennie, hogy Layer kódja" :) - hanem annak, hogy Szex & Szerelem, vagy valami ilyesmi. De mindegy, most már hagyom.

Gobelin-kalandok :)

Péntek:
Mucikáéknak nem jó anyagot hoztak a faszénbriketthez, ezért ma sem tudtak dolgozni. Úgyhogy rá tudtam beszélni őt, hogy ne maradjon a szüleinél Zagyván, hanem jöjjön haza hozzám, hogy ne legyek itthon egyedül. Egész hamar haza is ért. Ez dicséretes. :) Bár sokat nem nyertem azzal, hogy itthon volt, mert előbb a billentyűzetét szedte szét, pucolta meg, majd rakta össze iszonyatos csörgés-zörgés közepette, majd miután bement a városba alaplapot venni a számítógépéhez, azt szerelte, azzal zörgött. Jaj de rossz volt! :)

Ismét elkezdtem varrni a szarvasos gobelinemet, amihez másodikként kezdtem hozzá, de aztán mindig másokat varrtam. Pedig szép gobi ez, de kicsit nekem nagy, 30×40-es, elég nehéz varrni, valamint nincs hozzá elég fonalam. Venni kellene, de a kódjukat elveszítettem, így majd be kell vinnem az üzletbe az egész gobit, és úgy tudjuk kiválasztani a színeket. :( Az égboltot varrnám, ami elég nagy terület a képen, de a nőci a boltban annak idején sajnos minden színhez csak egy fonalat adott. Akkor meg még nem voltam olyan rutinos, hogy tudjam, mekkora területre mennyi fonal kell (bár még most sem nagyon tudom eltalálni). Ő azt mondta, hogy elég lesz, én meg elhittem. Pedig egészen irreális elképzelés egy ekkora képnél...

Szombat:
Rászántam már magamat, hogy rávasaljam a vetexet a gyümölcsös gobim hátára. Nem ment simán... :) A vasalódeszkára megpróbáltam rajzszöggel kifeszíteni az anyagot, de nem nagyon akart sikerülni, mert annyira elhúzódott az anyag a varrás miatt. Végül Muci segített, neki jobban sikerült, okosabban csinálta. Utána a kiszabott vetexet megpróbáltam rávasalni. Közvetlenül rámentem a vetexre a vasalóval, és persze csaknem azonnal rágyógyult az anyag a vasalóra. :) Nem tudtam, hogy nem így kell, sosem csináltam még ilyet. Muci tanácsolta, hogy valami más anyagon keresztül vasaljam. Igaz, az érzékeny anyagú ruhákat is így szokták, logikus. De hogy egy férfi ad nekem tanácsot ebben... :D Fogtam egy konyharuhát, azzal végre sikerült szépen rávasalni a vetexet a gobi hátára. Egész jó lett, azt leszámítva, hogy a vetexet iszonyat görbén vágtam. :) Nem tudom, mivel lehet erre az anyagra vonalakat rajzolni, hogy szép egyenesre vághassam. Biztos valami filctollal, de az nekem nincsen, így én nem is rajzoltam be az egyeneseket, azért lett ilyen görbe. De azért így is tetszik, eltakarja a csúnya varrást a gobi hátulján, és szépen tartja is az anyagot. Nem lesz kemény tőle, de azért mégis ad neki egy kis tartást. Sajnos azért így is ferde maradt a kép, nem sikerült tökéletesen kifeszítenie Mucikának sem.

Szécsény és egyebek

Szerda:
Jellemző... Felhívott a srác, M. Szécsényből, délelőtt 10-kor. Közölte, hogy még aznap le kellene mennem délután kettőre. Olyan jó, hogy még időben szólt! :) De sebaj, négy óra alatt még Budapestre is el lehet jutni, nem még Szécsénybe. Kedden este akartam hajat mosni, de Mucika lebeszélt róla, mert hajat úgy szoktam mosni, ha fürdök (kényelmesebb úgy), de hétközben nem fürdünk, csak zuhanyozunk (az utóbbi néhány hónapban elég sokat fürödtünk, és magas lett a vízdíjszámlánk). Oké, akkor majd másnap megmosom. Pedig jobb lett volna, ha nem szerdán kell, mert fürdés és hajmosás helyett olvasgathattam volna a szécsényi "tanulnivalót". Így gyorsan hajat mostam, szőrtelenítettem is, majd olvasgattam az anyagot (nem sokra jutottam, nagyon kevés volt az idő), végül még a hajamra is rászárítottam. Enni nem ettem semmit. Reggelizni amúgy sem nagyon szoktam, ebédelni meg nem volt időm, mert dél után nem sokkal már el kellett indulnom itthonról.

12:55-kor indult a busz, gyorsjárat volt, hivatalosan 13:38-kor van Szécsényben (kicsit hamarabb odaért), tehát kettőig még volt időm, szétnéztem picit a környéken. A Kubinyi Ferenc Múzeumig mentem el, ami egy kastélyban található, és szép a környéke is, egy kis sétálóutca vezet odáig a főútról. Mögötte olyan a domborzat, mintha nem lenne ott már semmi, mint az alföldön. Nagyon szép volt, és én mindig is szerettem az alföldet, hegyvidéki létemre. Valahogyan a végtelen szabadság érzetét nyújtja, a lélek szárnyalhat tőle - de ezt Petőfi nálam jobban elmondja az ismert versében:

"Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom."

Persze én nem az alföldön jöttem a világra, hanem a hegyekben, de néha tényleg azt érzem, hogy rossz helyre születtem...

Az interjún ott volt a srác is, M., illetve egy budapesti szakértő, akivel konkrétan találkoznom kellett, az ő neve Zs., férfi (eredetileg egy hölggyel kellett volna találkoznom, de csak ő ért rá). Amíg ő be nem jött, addig egy fiatal lánnyal, M.-mel beszélgettem, ő is szociálpedagógus. Utána Zs.-vel beszélgettünk, mondta, hogy beszéljek magamról, és én a munkámról meséltem neki, másra nem voltam felkészülve. Talán lehetne beszélni a szakmai érdeklődési körömről, de egyrészt ezt nem gondoltam át, másrészt magam sem tudom, mi érdekel. Mindegy, csak meló legyen. :) A leginkább engem érdeklő terület amúgy a gyermekvédelem lenne, de ilyen területen még nem dolgoztam. Aztán kérdezte, hogy mit tudok az adósságkezelésről, majd ő is mondott pár szót, hogy kb. miket csinál egy adósságkezelési tanácsadó. De aztán a srác, M. mondta, hogy nekem ugye nem ezt kell csinálnom, hanem a legelejét: a szolgáltatás beindítását segíteni.

És akkor végre elmondta, hogy konkrétan miket kell csinálnom. Ki kell mennem a kistérség három falujába adatgyűjtésre, összeírni az adósságállományt az egyes családoknál. Főleg romáknál, mert ezekben a falvakban több, mint 50% a cigány családok aránya. Szerencsére kapok segítséget, eleinte nem is egyedül kell kimennem a családokhoz. Ez több hónapos munka, utána a kapott eredményeket kell összegezni, majd jó érveléssel meg kell győzni az önkormányzatot, hogy nekik igenis megéri az új szolgáltatással járó plusz kiadás. Meg kell majd tekinteni olyan helyeket, ahol már működik az adósságkezelési tanácsadó szolgáltatás, az egyik Budapesten lesz, a Ferencvárosban. Meg aztán majd a szolgáltatókkal is tárgyalnom kell, gondolom (az adósságok nagy része ugye a közüzemi hátralékokból keletkezik). Nem sikerült a munkától elrettenteniük. :) Remélem, nem nagyon fázok majd, amikor télen hóban-fagyban kell az utcákat rónom... És busszal kell majd közlekednem a falvak között, ami nem lenne baj, csak elég rossz arra a tömegközlekedés. Amúgy Zs. szimpatikusabb, közvetlenebb volt, mint a srác., M., vele szívesebben dolgoznék, na de nem válogatunk. :) Jövő héten már kezdenem is kell, valószínűleg szerdán. A "tanulnivalóról" egyáltalán nem volt szó, nem kérdeztek bele vagy ilyesmi, szóval azt inkább csak tájékoztatásul küldhette nekem M. Fölöslegesen volt lelkiismeret-furdalásom. :) Persze azért majd nyilván elolvasom, hogy képben legyek.

Hazafelé egy olyan busszal mentem, ami nem gyorsjárat volt, de 16 óra után már így is Salgótarjánban voltam. Eljött egy busz korábban is - még Szécsényben, az autóbuszállomáson láttam, csak ott olyan fura volt a menetrend, hogy nem tudtam rajta elmenni. 14:40-re értem oda, és találtam egy 14:55-kor induló buszt, nem gondoltam, hogy korábban van egy másik is... Sebaj, árban ugyanannyiba került (még a köztisztviselői, 50%-os kedvezményt biztosító utazási igazolványommal járok), az időmbe meg belefért.

Bent a városban találkoztunk Mucikával, ő is olyankor szokott beérni a szüleitől, Zagyváról. Venni akartam karácsonyi ajándékot annak a topiktársamnak, akit kisorsoltak nekem, de amit terveztem, az nem jött össze, más ötletem meg akkor nem volt (most sem sokkal több van...), így végül csak vetexet vettem a gobim hátára. Azt is csak a harmadik helyen kaptam, két olyan helyre sikerült bemennem először, ahol ilyet nem tartanak... :)

Az éhséget egész jól bírtam, nem éreztem magam rosszul egyáltalán. Persze már éhes voltam, de itthon Mucika főzött nekem zacskós instant levest, este meg még zacskós gombás tésztát is. Tud ő rendes is lenni, ha akar. :)

Este megnéztem a Született feleségek évadzáró epizódját, ami nagyon fura volt, mert úgy végződött, hogy 5 évvel később, és majdnem minden szereplőt valami fura, új helyzetben mutattak. Ráadásul csak 2009 tavaszán folytatják a sorozatot az 5. évaddal... Jó soká lesz.

Csütörtök:
Ma kellett visszamennem a doktornőhöz a táppénzes papírért. Reggel háromnegyed 6-kor kellett felkelnem (bár már előtte is felébredtem, mikor Muci ötkor felkelt, meg még az asztalnak is nekiment a nagy fenekével, és csak úgy nyöszörgött az asztal :), de azért egy kicsit utána még aludtam), és most kivételesen el is értem azt a buszt, amit akartam (6:20-kor indult). Fél 7-re odaérni azonban most sem sikerült, mert nem szálltam le a buszról a SzTK-nál, ahol kellett volna, hanem továbbmentem a kórházig. :) Mint aki először jár ebben a városban - pedig már 28 éve itt élek. :) 6:34-kor azért odaértem, nemsokára a papíromat (kezelőlap) is bevették, sőt, az elsők között szólítottak is, mivel nem kellett bemennem a dokinőhöz, és gyorsan el tudtak intézni. Megkaptam a táppénzes papírt, most adták oda az októberit is, amiért a volt munkahelyemről telefonáltak is, hogy miért nem adtam már le, így nem kapok pénzt időben. Szerencsére ez nekem nem gond, bőven van félretett pénzünk (na nem vagyunk milliomosok, nem olyan sok ez a pénz, csak mi nem költünk sokat, nincsenek nagy igényeink, és vagy a munkanélküliség idejére, vagy szerencsés esetben kertes házra tartalékoljuk). Írtak fel egyhavi gyógyszert, és kértem háziorvosi javaslatot is (hogy ne kelljen a pszichiátriára mennem mindig, mert a háziorvos kb. 2 percre van tőlünk). Hazafelé megint gyalog jöttem, és még így is hazaértem háromnegyed 8-ra. Fura volt abban az időben hazafelé baktatni, amikor mások dolgozni indulnak...

Ma megkaptam a volt munkahelyemtől az első heti táppénz kifizetéséről a papírt, és sokkal több pénzt utaltak át, mint amire számítottam. Fogalmam nincs, hogy jött ki nekik mindössze egy hétre ennyi pénz, de ha rosszul is számolták, az nem az én hibám. Csak ha esetleg majd vissza kell utalnom, az lesz kellemetlen. Azt sem értem, miért a volt munkahelyem számfejti, mikor ez már csak passzív táppénz. Én nem értek hozzá, nekik kellene tudniuk, mit csinálnak.

Erről-arról

Mivel a legutóbbi napok egyikében sem történt semmi jelentősebb esemény, csak néhány sorban foglalom össze az utóbbi napok történéseit.

Szombat:
Mucikával nagytakarítást végeztünk itthon, mert már ujjnyi vastagon állt a por mindenhol. :) Igazából Mucika a szorgalmasabb, szégyen-gyalázat, de ez van. :) Én a WC-t pucoltam ki, a mosdót vízkőtlenítettem, a tükröt tisztítottam meg, ja és rendet raktam, kicsit selejteztem az összegyűlt papírok között (főleg reklámújságok ezek, illetve olyan számlák, amiket nem szoktunk megtartani). Mucika port törölt mindenhol, porszívózott, felmosott. Pedig felmosni szeretek, de ő sosem hagyja, merthogy én túl vizesen törlök fel. :(

Vasárnap:
Anyuéknál voltunk Pintértelepen, anyunak aznap volt a születésnapja. Tőlünk egy poláros mellényt kapott, egy teflonos hússütő tepsit, és egy olivaolajos szappant. Az első kettőt ő kérte, általában meg szoktuk beszélni, ki mit szeretne ajándékba, és ritkán adunk-kapunk meglepetéseket. Kért még húsdarálót, amit Mucika vett meg húgom nevében, és hátizsákban cipelte ki itthonról anyuékhoz. :) Könyvet is kért anyu, húgom az én javaslatomra Nora Robertstől vett neki, kettőt is (egyszer már én is vettem neki egy trilógiát az írónőtől, és az tetszett neki). Még egy túrazoknit kapott anyu a húgomtól, mert újságot kézbesít, és nagyon sokat gyalogol. Féltem, hogy nem tetszik majd anyunak a tepsi, mert nekem zománcozott tepsit mondott, de azok csúnyák voltak, a teflonos jobban tetszett. De kiderült, hogy az is jó, húgomnak mondta is, hogy vagy zománcosat, vagy teflonosat szeretne. A mellény persze nagy volt, de anyu méretében nem találtunk, és úgy gondoltam, hogy majd kicseréli, ha tényleg nagy lesz. Anyu azt mondta vasárnap, hogy jó lesz az így is, mert legalább jól eltakarja a derekát, el fogja hordani. Ma derült ki, hogy amit mi vettünk mellényt, azt apunak odaadta, és ugyanabban a boltban vett magának egy másikat, pedig nem is tudta, hogy ott vettük. :) Mi sajnos csak XXL-eset tudtunk venni, de jó volt rá az L-es is... Azt a ronda kék-zöld színűt vette meg, amit mi is láttunk, de rögtön elvetettük. :)

Hétfő:
Olyat csináltam, amit már régen nem: bulizni voltam. :) Az egyik barátnőmnek, A.-nak most volt az utolsó napja a munkahelyén, és ilyen búcsúbulifélét tartott. Igaz, eredetileg csak négyen lettünk volna: A., A. barátnője, I., aztán egy T. nevű fiú (barátnőm szeretne vele kapcsolatot, de egyelőre nem nagyon jön össze nekik), és én. Közben I. elhívta a főnökét, egy Cs. nevű férfit is, így mikor T. elment (mindig van valami kifogása, mert éppen a lakását újítja fel...), akkor is négyen voltunk, és volt férfitársaság. :) Szerintem uncsi lett volna, ha csak három csaj iszogat ott csendben, de szerencsére Cs.-ből folyton dőlt a szó. :) És most kivételesen én is egészen el tudtam magam engedni, barátnőm még nem is látott ilyennek. A jó társaság teszi. Olyanok között voltam, akik között el tudtam lazulni, akik között önmagam lehettem, őszintén kimondhattam a gondolataimat, mert tudtam, hogy nem fognak hülyének nézni. Nálam ritka, hogy így érzek, általában csak "görcsölök", ha társaságban vagyok. A. azt gondolta, hogy a sör hozta ezt ki belőlem, de nem. Az első sör még kicsit megütött, mert szinte sohasem iszom, de a másodikat már nem éreztem, nem szállt a fejembe. Nem is akartam inni, mert ugye gyógyszert szedek, de azt végül is reggel kell bevenni (meg nem is nyugtató vagy ilyesmi), és bíztam benne, hogy este már nem lesz baj. Nem is lett, egyáltalán nem voltam rosszul. Csak borzasztóan büdös lettem, mert rajtam kívül mindenki cigizett. :) Cs. autóval hozott haza, ezért nem kellett az utolsó busszal eljönnöm, és bár nem sokkal később értem haza így sem, Mucika már keresett, hogy hol vagyok. :) Életemben először ültem úgy autóba, hogy ivott a sofőr is... Meggondolatlanság volt, nem kellett volna, de Cs. szerencsére teljesen biztonságosan vezetett, meg akkor felénk már alig van forgalom. De nem akarok többé ilyet csinálni.

Szécsényből nem hívtak. Igaz, hogy nem ígérte biztosra a nő, akivel beszéltem. Csak annyit mondott, hogy akkor hív, ha biztos lesz, hogy mikor kell mennem. Ez leghamarabb kedden lehet, és előtte egy nappal mindenképpen hív. Szóval biztosat nem mondott, csak annyit, hogy egy nappal a találka előtt mindenképpen hív, így tehát nem csaptak be újra. De egész nap ezt a hívást vártam, nem tudok így nyugodt lenni. :( Az e-mailben küldött anyagokat még mindig nem olvastam át (csak azt, ami szorosan az esetleges melóhoz tartozik).

Kedd:
Ma sem hívtak Szécsényből, ma is egész nap azt vártam, ma sem voltam nyugodt, és ma sem olvastam át az anyagot. :) Attól félek, csütörtökön kell majd mennem Szécsénybe - pont akkor kell visszamennem a pszichiátriára is a táppénzes papírért (illetve gyógyszert is szeretnék íratni, meg háziorvosi javaslatot kérni)... De jó... Azért majd megoldom; az orvosnál remélem, hamar végzek, ha nem kell bemennem a doktornőhöz. Remélem, nem reggelre hívnak Szécsénybe, vagy kérhetem őket, hogy kicsit később mehessek.

Szécsényi viszontagságok

Szóval Szécsényről.

Az első állásinterjú múlt hét csütörtökön volt. Mucika levitt autóval, így nem kellett busszal kínlódnom, 10 órára kellett mennem, és pont nem volt olyan busz, ami akkortájt ér oda. A pasi, aki interjúztatott, olyan velem egyidős lehetett. Ez meglepett. Eleinte nagyon tartózkodó és merev volt a srác, magázódtunk, de később megkért, hogy tegeződjünk, amit el is felejtett, de rászóltam, hogy "hé, már tegeződünk!" - persze nem ezekkel a szavakkal. :) Az eddigi pályafutásomról kérdezgetett, hogy pontosan miket csináltam eddig. Nem szeretem ezt a kérdést, mert az önéletrajzomban úgyis le van írva elég részletesen. Többet nem nagyon tudok mondani, a lényeg benne van. Amikor belelendültem a mondandómba, a srác mindig közbeszólt, mást kérdezett, és én nem tudtam rendesen befejezni, amit elkezdtem. Ez bosszantott kicsit. Aztán mondott pár dolgot a szervezetükről, amivel foglalkoznak, és a leendő munkámról pár szót. De valójában semmi konkrétat nem tudtam meg a leendő feladataimról. Megkérdeztem, van-e más jelentkező is, de nincs, én vagyok az egyetlen. Nem volt meghirdetve az állás, volt kolléganőm szólt nekem, és küldte el a szécsényieknek az önéletrajzomat. Ami tetszett a srácnak. Sajnos határozott idejű szerződés lenne csak, de a munkaidő kötetlen. Azt mondta, az sem probléma, hogy nem tudok vezetni, és bár mászkálós munka (települések között), majd megoldják. Ja, és kérdezte, hogy az adósságkezelés kiépítését vagy a rendszeres szociális segélyezettek együttműködési kötelezettségével kapcsolatos feladatokat szeretném-e inkább. Jó kérdés... Mindegy nekem, csak meló legyen. :) Korábban adósságkezelési tanácsadó képzés szervezése volt a munkám, így ez a terület talán közelebb áll hozzám, valószínűleg ezt fogom megkapni (ha egyáltalán...). Mondta, hogy a jövő héten (ami a mostani hét) még egy interjúra kell mennem, amikor már a főnökséggel is találkozok. Küld majd e-mailben anyagokat a szervezet tevékenységeiről, azokat nézzem át; illetve e-mailben is küldjem el neki az önéletrajzomat. Az interjú időpontjáról pedig majd értesít.

Az e-mailt a "tanulnivalóval" megkaptam, önéletrajzot küldtem kétfélét is, de még arról sem kaptam visszajelzést, hogy megkapta-e. Vártam az interjúról az értesítést, vártam, vártam, vártam... Közben meg persze depiztem. Tanulni persze sehogy nem esett jól. A szociális részt, ami engem érint, a feléig elolvastam, kiemeltem belőle a lényeget (sajnos csak a számítógépen, mert nyomtatónk nincs), de tovább nem jutottam. Úgy gondoltam, hogy majd akkor fekszek neki, ha már tudom, mikorra kell mennem. 1-2 nap alatt az összes anyaggal lehet végezni. Teltek a napok, ismét eljött a csütörtök, és még mindig nem szólt a srác. Mit tegyek, zaklassam én őt, mikor neki kellene szólnia? Nagy nehezen rászántam magamat egy e-mailre még reggelről. Már csak egy nap van hátra a hétből (a péntek), ideje lenne tudni valamit. Egész hamar válaszolt, és azt írta, hogy ma jön a hölgy, akivel beszélnem kell, tehát mára tegyem magam szabaddá. Hát köszönöm... Ilyet mondani egy hölgynek! :) Persze hajat még nem mostam, rettenetes állapotban volt a fejem, mert kifejezetten az interjúra akartam megmosni. Szőrtelenítés persze semmi, pedig nejlonzoknihoz a szőrös lábszár nem mutat túl jól. :) Kaja otthon semmi, amit az útra vihetnék, pedig még nem is reggeliztem. Ez reggel 9 óra felé történt. Hogy jutok el én még ma Szécsénybe? Szerencsére azt írta a srác, hogy akár délután is mehetek, ott lesz a hölgy egész nap. De majd szólnak telefonon addig mindenképpen. Megírta biztonság kedvéért a kolléganője telefonszámát. Aztán elsírtam magamat... Kétségbeesve hívtam Mucikát, hogy mi a francot csinálnak ezek velem, hogy hogy képesek az utolsó pillanatban szólni, és még nem is tanultam semmit! Mikor kicsit megnyugodtam, rohamtempóban lezuhanyoztam, megmostam a hajamat (borotválkozásra már nem szakítottam időt), a mobiltelefont vittem a fürdőbe meg mindenhová magammal.

Szintén rohamtempóban elkezdtem tanulni. Egész jól is haladtam, de a telefonhívást hiába vártam, ahogy az órák teltek. Hát mondom, ez egyre jobb, mikor jutok én le Szécsénybe... Kb. másfél óra csak oda az út mindennel együtt. Megint mit csináljak, pofátlanul hívjam fel én őket, mikor megígérték, hogy mindenféleképpen hívnak? Itt ültem a számítógép előtt csaknem teljesen haptákba vágva, kiöltözve, és csak vártam, csak vártam, csak vártam. Dél körül már nem bírtam tovább, nem akartam este menni Szécsénybe, felhívtam a kapott telefonszámot. Azt hittem, azt hívom, akivel majd találkoznom kell, de nem ő volt, hanem a srác egyik munkatársa. Azt mondta, azért nem hívott, mert nem jött el mégsem a hölgy, akivel találkoznom kellett volna. És miért nem tudtak ideszólni, hogy ne készüljek?! A srác azt mondta, ma kell mennem. Mikor kiderült, hogy nem jön a hölgy, miért nem tudott valaki szólni, hogy a mai napra már tárgytalan a dolog? Jó, hogy így kommunikálnak egymással, meg persze velem is... Még régen, miután legelőször telefonáltunk, amikor először beszéltünk a melóról, akkor is ígért egy e-mailt, akkor sem küldte. Most megígérte, hogy értesít az interjúról, de nem értesített, nekem kellett keresnem őt. Aztán megígérte, hogy még aznap biztosan megkeresnek, de nem kerestek. Mit ne mondjak, elég döcögősen indul a dolog... Persze bosszankodtam, ugyanakkor egy kő is legördült a szívemről, hogy egy időre megúszom az interjút, és lesz még időm felkészülni. Ja, akivel beszéltem most telefonon, azt mondta, hogy legkésőbb jövő hétfőn hív, és valószínűleg kedden kell mennem. De egy nappal előtte szól mindenképpen. Nagyon kíváncsi vagyok rá...

Közben megint kiolvastam egy könyvet, Pierre La Mure-tól a Moulin Rouge-t, Henri de Toulouse-Lautrec életregényét. A mostani depis időszakom kezdetével kb. egy időben kezdtem olvasni ezt a könyvet, a hajnali ébredéseim idején, álmosan, és talán ezért is tudtam olyan nehezen ráhangolódni. Nagyon unalmasnak találtam az elejét, azt gondoltam, hogy ezért a könyvért egy fillért is kár volt kiadni. De aztán valahogy beindultak az események, és bár itt-ott később is kissé vontatott volt a történet, összességében véve tetszett a könyv. Érdekes volt annyi híres festő és más művész nevével találkozni a történetben, és közvetve róluk is olvasni. Furcsa volt a sok francia név, még fejben kiejteni sem tudtam őket, nem még megjegyezni, hogy ki kicsoda... :) Sajnáltam, mikor vége lett a könyvnek, ezt is szívesen olvastam volna még, itt is teljesen "összebarátkoztam" a főszereplővel. Ha frissebben és több odafigyeléssel tudtam volna olvasni, biztosan még jobban tetszett volna ez a regény. Igazából azért vettem meg ezt a könyvet annak idején, mert korábban már olvastam ugyanettől a szerzőtől a Mona Lisa magánéletét, és az nagyon tetszett. Jó volt visszamenni abba a korba, belepillantani a híres modell mindennapjaiba, életébe; illetve jó volt egy másik eseményszálon a festőjét, Leonardo da Vincit kicsit más szemszögből is megismerni, mint ami a köztudatban él róla. Ajánlom mindenkinek, aki nem valami pörgős sikerkönyvet, hanem tartalmas kikapcsolódást keres.

Depresszióm története

Hosszú idő óta először érzem, hogy vagyok olyan állapotban, van annyi lelkierőm, hogy ismét írjak a blogba. Elkezdtem ismét szedni a gyógyszert, még csak felet szedek belőle, de már egész jól vagyok. Jó érzés, hogy kezdek megint normális lenni!

Akkor kezdődött, amikor múlt hét csütörtökön Szécsénybe (a képen a szécsényi "ferde torony" látható) kellett mennem állásinterjúra. Illetve már azelőtt is sejtettem, kezdtem érezni, hogy ennek nem lesz jó vége, mert az új dolgok sajnos mindig ilyen hatással vannak rám. Bepánikolok, előjön a depresszióm. Félek az új dolgoktól, szeretem a megszokottat. Egyre többet rágódtam a dolgon, és ezzel szinte magam idéztem elő a bajt. Tudom, hogy ez van, de nem érzek magamban erőt, hogy legyőzzem. Amikor már sem enni, sem aludni nem tudok, akkor tudom, hogy baj van. Nem voltam sosem jó alvó, de az étvágyammal nem volt gond 2004 óta, amióta elkezdtem a paroxetint szedni (ez a hatóanyag neve, nem a gyógyszeré). Kivéve, amikor hosszabb-rövidebb idő után előjöttek újra a depressziós időszakok. Akkor nagyon rossz volt minden, egyszer egy-két hét alatt simán lement rólam 5 kiló (aminek sajnos csaknem többszörösét híztam aztán vissza).

2004-ben hosszú munkanélküliség után sikerült végre elhelyezkednem, és akkor nagyon hamar előjött megint a depresszióm (megint, mert már azelőtt is kezeltek, szedtem gyógyszert, csak kicsit más jellegűt, mint a későbbiekben). Pedig ott igazán jó helyem volt. Közben magánéleti problémáim voltak, de kicsit több, mint egy év után le tudtam tenni a gyógyszert, és nem is hiányzott egyáltalán. Megtaláltam a helyem, megtaláltam önmagam, olyan munkám volt, amit ideálisnak mondhattam, ahol úgy éreztem, kiteljesedhetek, ahol éreztem, hogy megbecsülik a munkámat (a képen az akkori munkahelyem).

2007-ben (januárban) átszervezés miatt sajnos áthelyeztek egy másik, országos hatáskörű szervezethez, budapesti központtal (a főosztályunk és minden új munkatársam Budapesten dolgozott). Mi ketten helyileg maradtunk Salgótarjánban - mi ketten, akik hasonló feladatot végeztünk. Így kvázi távmunkában dolgoztunk, de a főnököm még így távolról is kiakasztott, mert a szakmában olyan rossz híre van, hogy ihaj. Az a nő egy terrorista, szinte mindenki retteg tőle, több alkalommal is rúgták már ki a stílusa miatt, de valahogy mégis mindig talált egy újabb zsíros állást (nagy a gyanú, hogy egy miniszter a pártfogója). Egy szó mint száz, ez a tudat, hogy ezzel a nővel kell együtt dolgoznom, kiverte nálam a biztosítékot. De még az is megviselt, hogy épületen belül másik irodába kellett költöznöm... Nem másik városba, nem a városon belül máshová - csak ugyanazon épületen belül egy másik irodába. :) Kb. 9 hónapig megint szedtem a gyógyszert, aztán megpróbáltam megint letenni (6-8 hónapig tart egy-egy depressziós időszak).

Aztán 2007 október végén-november elején másik épületbe, egy másik salgótarjáni szervezethez, más emberek közé kellett költöznünk (mármint persze nem lakni, hanem dolgozni), el kellett hagynom azt a helyet, azokat az embereket, ahol és akik között 3 évig otthon éreztem magamat. Kiborultam, a meló is eszméletlen sok és minden tekintetben megterhelő volt akkoriban, és odáig jutottam, hogy kész, vége, nem csinálom tovább, felmondok. Még az osztályvezető-helyettesnek is elmondtam ezt. Erről a drasztikus útról többen akartak letéríteni, de nagyon elhatároztam magam. Végül párom sokkterápiával gyógyított meg, bár szar érzés volt. Minősíthetetlenül ordított velem, abszolút nem volt megértő, de lényegében hatott. Maradtam azon a rettentő munkahelyen, pedig azt gondoltam, nekem az egészségem fontosabb, mint egy borzalmas hely. De valahogy csak én láttam így... Na mindegy, nem tudom, kinek volt igaza. Mindenesetre újra szednem kellett a gyógyszert, 2007 decemberétől. De legalább el tudtam viselni valahogy a "hőn szeretett" munkámat, "hőn szeretett" főnökasszonyomat. Egyébként javult is a helyzet valamelyest, mert akkortól már jóformán nem is kellett a főnökömmel érintkeznem, csak a helyettesével. De ha mégis beszéltünk, még ha csak telefonon is, a sírógörcs mindig rám jött (a gyógyszer ellenére).

Már 2008 februárjában kiderült, hogy a továbbiakban a budapestiek nem fognak igényt tartani a salgótarjániak munkájára. Azt akarták, hogy mi mondjunk fel, de mi kitartottunk, amíg lehetett - és csaknem fél évig tartott, míg kitalálták, milyen módon tudnak tőlünk megszabadulni. Persze előtte ígértek szép szavakkal fűt-fát, természetesen egyik ígéretből sem lett semmi. Júniusban közölték velünk, hogy július 1-jétől munkavégzésünk helye Budapest. Ha nem fogadjuk el, akkor kalap, kabát. Egyiken sem tudtunk elvállalni a bejárást St.-ból Bp.-re, és természetesen a költözést sem. Persze engem nem is tartóztattak. Hónapok óta fúrtak, hogy önként menjek el, de ez nem jött össze nekik. 3 hónap felmentési időt kaptam. Júliusban abbahagytam a gyógyszert, már nem volt rá szükségem, hiszen megszabadultam attól a boszorkánytól.

Kicsit elkanyarodtam a témától, csak azt akartam példázni, hogy milyen előzményekkel kerültem ismét ebbe a depressziós epizódba, hogy milyen hatással vannak rám a változások. Egyszer már majdnem elveszítettem a munkámat (fel akartam mondani) a betegségem miatt, nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Kell nekem ez a szécsényi munka, mert éppen most telik le a passzív táppénzem. Igaz, csak 6-7 hónapig fog tartani, ha megkapom, mert ez csak ilyen határozott idejű meló lesz, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogassak. Salgótarjánban nincs sok választási lehetősége egy szociális szakembernek (sem). Lám, most is csak Szécsényben kaphatok lehetőséget, és ott sem valódi státuszt (ami nálam a közalkalmazotti jogviszonyt jelentené - bár egy és háromnegyed évig most köztisztviselő voltam, és így szerencsére elég sok pénzt tudtunk párommal félretenni).

Akkor a szécsényi fejleményekről most már nem írok, késő van, majd holnap folytatom. Most néznem kell A férfi fán terem című sorozatot. Ezt együtt szoktuk nézni Mucikával, őt is érdekli. :)

A gyümölcsös gobimat pár napja befejeztem, holnap ezt is mutatom.

Gyermekkori emlékek - játék

Childhood Memories

A képek forrása: www.jatekanno.hu

A játék lényege:

1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyerekkori emlékeidről.
2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot!
3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a "díjat" kaptad!
4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket!

Akitől kaptam:

taptap-Anikó

Akiknek továbbküldöm:

1. Ili
2. Lilang
3. Ircsi
4. Katha
5. Marcsi
6. ...
7. ...

Sajnos nem találtam többet, még nincs annyi blogos ismerősöm. :( Akiknek küldöm, legtöbbjének már kint is van a blogjában a játék, vagy megkapta már mástól, de mit tehetnék... A képet pedig én kicseréltem, mert az eredeti nagyon-nagyon nem tetszett. :)

Gyermekkori emlékem: még talán óvodás voltam, amikor a ceredi nagymamám megtanított varrni, pontosabban hímezni, a kalocsai hímzésre. Imádtam a szép színes fonalakat, az alakuló virágokat. Egyszer hozzávarrtam a készülő terítőt a cicanadrágomhoz. :) Kint varrtam az udvaron a hamvason (vajon tudja mindenki, hogy mi ez?), vagy a napon, vagy a szőlőlugas hűvösében. Nagyon kellemes 1-2 hetes nyaralásokat töltöttem ott a nagyszüleimnél. Esténként nagymamámmal kiültünk a ház elé a többi nénivel. "Hajnalban" meg felkeltem, "Jön a bocó!" felkiáltással szaladtam ki az udvarra, a kút melletti padra felállva néztem őket. Nagypapámmal kaszálni jártunk dédnagyszüleim kertjébe, vagy Gyepűsbe (igazából nem tudom, ez tulajdonnév-e), a biciklije csomagtartóján vitt. Dédnagypapámhoz nagymamámmal mentünk, őt veszekedős papának hívtam, mert mindig morcos volt. :) Emlékszem a házra, érdekes, régies elrendezésűek voltak a helyiségek, kisgyermeknek izgalmas labirintus. Emlékszem, egyszer nagyszüleim földjére is kimentünk nagymamámmal, míg ő munkálkodott, addig én játszottam. A padláson imádtam lenni, érdekes dolgokkal volt tele, amikkel jókat játszottam: búza, kukorica, kukoricacső, néhány régi könyv. A kukoricacsőből "kutat" építettem. Az igazi kútba az udvaron félelemmel vegyes kíváncsisággal kukucskáltam bele. A pincében meg a meztelen csigák nyomaira emlékszem, az is érdekes hely volt, ott forrt nagypapám bora is (többnyire meggybor). Imádtam a nagy, magas vaságyban aludni, amit olyankor nagypapám átengedett nekem. Nagymamám imádkozni tanított, szegény, hiába (meg sem vagyok keresztelve), de azért szívesen mondtam utána.