Egy nyugis vasárnap

Próbálom csinosítgatni a blogomat. Egyelőre csak a fejlécbe tettem fel ezt a fotót rólam és a páromról, Gáborról (3 éve élünk egy fedél alatt).

Amúgy nyugis vasárnapi nap volt a mai, annyi "érdekes" történt, hogy átmentünk a nagymamámhoz (anyu édesanyja) és nagynénémhez (anyu nővére) majdnem a szomszédba (nagybátyám él még velük, csak ő nem volt otthon), mert anyu és a húgom is most jöttek ki hozzájuk. És azért érdekes ez a dolog, mert tőlünk egy percre laknak mamámék, mégis alig megyünk át hozzájuk. Mamám azért már elég idős, és elég nehéz természete van, ezért nem nagyon szeretünk hozzá menni. Amikor ott vagyunk, nem is olyan vészes, főleg, ha jó a kedve, de anyut és nagynénémet állandóan fúrja, mindig haragban vannak, nem könnyű vele együtt élni. De most egész jól éreztem magam. Ha nagynéném - akit nenének hívok - is ott van, akkor mindig jobb a hangulat. Ő közvetlenebb, vidámabb, jól lehet vele beszélgetni - pedig neki is rengeteg gondja van. Unokatestvérem sajnos nagyon sokat betegeskedik, és ez (is) felőrli neném idegeit (amellett, hogy mamámmal kell együtt laknia).

A látogatás vége volt a legviccesebb, mert a húgom ilyenkor a 18:40-es busszal megy vissza Salgótarjánból Budapestre (ott él és dolgozik), és ahhoz a 18:05-kor induló helyijárattal kell elmennie anyuéktól, akik a város másik végén laknak. És csak fél ötkor kaptak észbe, hogy már ennyi az idő. Tehát Besztercéről, ahol mi és mamámék lakunk, be kellett jutniuk a városközpontba, hogy a 16:55-kor induló helyijárati buszt elérjék, ami Pintértelepre megy, ahol anyuék laknak - mint írtam, a város másik végében. Valami kivételes szerencse kellett volna, hogy elérjenek egy buszt, ami éppen akkor indul Besztercéről, ahhoz, hogy elérjék azt a buszt, ami a városközpontból megy Pintérre, ahhoz, hogy húgom elérje azt, ami visszafelé megy Pintérről a városközpontba, ahhoz, hogy elérje a pesti buszt... :) Még nem tudom, mi történt, de mindjárt felhívom már őket. Egy kis városban sem egyszerű az élet... :)

Egyébként úgy volt, hogy átjönnek anyuék a húgommal hozzánk is (hozzánk ritkábban jönnek, mint mamámékhoz...), Mucika (=Gábor) egész nap takarított, én rendet raktam, megírtam anyunak egy önéletrajzot és egy motivációs levelet (ő is munkanélküli sajnos), direkt kivettük a görénykéket, hogy megnézhessék és megsimogathassák őket - de a fentiek ismeretében ez persze már nem jött össze. Nem baj, takarítani azért kell néha (én nem vagyok egy rendszerető ember). :) De a göriknek biztos jó lett volna, ha látogatók jönnek hozzájuk, mert szívesen barátkoznak az emberekkel. Amikor nyaralni voltunk tavaly, anyu látta el őket (igaz, akkor még csak ketten voltak), és egészen jól kijöttek egymással.

Mikor hazaértünk, elindítottam egy mosást. Persze el is felejtettem azóta... Rendszeresen bent felejtem a ruhákat a mosógépben, és csak órák múlva jut eszembe. :)

Ja, és még egy szokatlan esemény történt: reggel együtt mentünk bevásárolni (ez is elég ritkán van, általában a párom végzi, főleg, ha nem kell sok dolgot venni, csak kenyeret, vagy esetleg felvágottat magának), és utána együtt csináltunk reggelit, mégpedig melegszendvicset. Ez - együtt reggelit készíteni - olyan ritka dolog nálunk, mint az a bizonyos fehér holló. Nem vagyunk egyiken sem egy nagy konyhatündérek, még akkor inkább Mucika az kettőnk közül, tiszta szégyen... :) Jól kiszáradtak a szendvicsek, kb. kőkemények lettek, de az ízük azért jó volt.

Most megyek már kiszedni a ruhákat, aztán talán még bütykölök egy kicsit a blogom kinézetével.