Az új családtag :)

Még nem meséltem róla, pedig már több, mint két hete nálunk lakik. Ő az én nagy büszkeségem, a patkányka. :)

Mielőtt megvettük, nagyon összevesztünk miatta Mucikával... Az úgy történt, hogy bementünk az állatkereskedésbe, és volt ott egy halom édes kispatkány. Nagyon szelídek voltak, mert egy Down-kóros kislánynál születtek, és már az anyuka is a kislány válláról nézte a tévét, annyira egymáshoz szoktak. A kicsikkel is sokat foglalkozhatott, mert azok is mind tündérkék voltak. Az egyik albínót a kezembe vettem, és szerelem volt az első látásra. Olyan nyugodtan ült a tenyeremben, mintha mindig is ott élt volna... És folyton nyalogatott. Nem lehetett nem imádni. Nagyon szerettem volna megvenni, Mucika meg nagyon nem. "Vegyük meg!" "Nem vesszük!" "De igen!" "De nem!" "Tedd vissza!" "Nem teszem!" Ez ment vagy fél óráig, Mucika már majd' felrobbant a dühtől. Végül persze visszatettem, de nagyon szomorú lettem. :(

Akkor egy jó darabig egyáltalán nem is szóltunk egymáshoz, Muci annyira haragudott rám. Aztán már szóltunk, de én még mindig nagyon szomorú voltam, nem tudtam nem a patkánykára gondolni, folyton ő járt az eszemben. Annyira imádtam, olyan szerelembe estem iránta, hogy elviselhetetlennek éreztem a hiányát. Csütörtökön voltunk az állatkereskedésben, és szombaton késő este Mucika mégis beleegyezett, hogy megvegyük!!! :) Látta, hogy mennyire szomorú vagyok, és megesett rajtam a szíve.

Hétfőn délután elmentünk a patkánykáért, de már nem volt meg. :( Eladták őt és a testvéreit kígyóeledelnek. :((((( Tudom, hogy sajna ez a sorsuk, meg a kígyónak is ennie kell, és én is szeretem a kígyókat, de hát pont az én patkánykámat... :( Voltak ott most is patkánykák, kettő, de kicsit nagyobbak voltak már. Állítólag ők is szelídek. Kivettem azt, amelyik aranyosabbnak tűnt, és tényleg nem harapott meg, viszont nem is volt annyira barátságos, nagyon-nagyon félt. Barátkoztam vele, és bár közel sem ragadott meg annyira, mint az előző, megvettük őt mégis, hiszen már a helyet is előkészítettem a kispatkány számára. Ő is albínó, csak ő nem teljesen fehér, hanem van benne ilyen halvány tejeskávészínű folt is.

Mint a boltban, itthon is nagyon félős volt. Ha kivettük, csak úgy remegett a kezünkben, mint a nyárfalevél. Ez így ment napokig. Szerencsére nem harapott. Aztán már a ketrecben lehetett vele játszani, és akkor már harapott, de csak játékból, egy picit sem erősen. Ez már jó jel volt, barátkozott, kezdett elfogadni. Most meg már teljesen bátran jön ki a ketrecből, és rohangászik az ágyon, meg rajtam is. Bele akar mászni a számba, a fülembe, nézegeti a gobit, amit varrok, megvizsgálja a tűt... :D Szóval nagyon édes és barátságos lett ő is, pedig nem gondoltam volna róla, mert azelőtt mindentől félt. Például a cuppanó (puszi) hangtól, vagy bármilyen rezdüléstől, mozgástól, mozdulattól, tüsszentéstől... Kis buta volt. Még most is ijedős, de már alig van olyan, amitől tényleg megijedne. Azért még most is a ketrecben érzi magát biztonságban, ha kiveszem, akkor is szalad vissza. Viszont most már ugyanúgy ki is jön magától, és egyre ritkábban fut vissza. Kézben nem nagyon szeret lenni, de legalább már nem remeg. Úgy néz ki, egyre bátrabb és bizalmasabb lesz, ő is nyalogatja a kezemet (ezt már régóta), és nagyon jókat játszunk, játékból letámadja a kezemet. :) Arra mindig ügyel, hogy ne harapjon erőset, nagyon figyelmes. :)

Neve szegénykémnek még nincs. :) Az az igazság, hogy nem tudjuk, hogy fiú-e vagy lány. Először azt hittem, hogy fiú, de inkább lánynak néz ki. Nem találok golyócskákat... :) De azért a névadással várunk még néhány hetet, amíg határozottabban látszik vagy nem látszik, aminek látszania kellene, ha fiú. :)